A betűtípusok témája egyszerűen kifogyhatatlan. A betűfaragás, pontosabban öntés (hiszen az angol font szó maga is az ólomöntésből jön – az összes, betűtípusokkal kapcsolatos szavunk a fizikai könyvnyomtatás világából ered) a grafikus design legnagyobb történelemmel bíró eleme. Ennek megfelelően évszázados szakirodalma volt már az otthoni szövegszekesztés, a desktop publishing megjelenése előtt is, és a helyzet azóta nyilván nem lett egyszerűbb.
A kezdő designer egyik legnagyobb fejfájását mindig a megfelelő betűtípusok kiválasztása jelenti – a bőség zavara itt hatványozottan igaz, egyszerűen nyomasztóan nagy az a fonttömeg, ami öt perc keresgélés után visszanéz ránk a számítógép képernyőjéről.
Vannak módszerek persze a szelektálásra – magyar webdesignerek esetében már rögtön a kínálat kb. felét kiveszi az egyenletből, hogy egy font támogatja-e a magyar nyelv különleges karaktereit (azaz “árvíztűrő”-e). Sokan javasolják, hogy egyszerűbb távol tartani magunkat a hatalmas választéktól, és jobb leülni egy hosszú téli estén (vagy, esetünkben egy békés nyári napon), és összeválogatni egy csokornyi különböző hangulatú, együtt jól működő, 2-3 fontból álló kombinációt, amiből azután évekig elélhet az ember.
Massimo Vignelli, a modern design egyik legnagyobb hatású alakja, a “grafikus design nagypapája” (a New York-i metró térképe és táblái is az ő keze munkáját dicsérik, de őtőle jön a Ford ovális logója is) elég karcos véleménnyel volt az internetes betűtípusok burjánzását illetően. Az alábbi idézet a The Vignelli Canon című füzetből származik, amit afféle parainézisként 2009-ben, ingyenes e-könyként jelentetett meg a leendő designerek okulására.
A számítógép megjelenése magával hozta a desktop publishingnak nevezett jelenséget. Ez bárki számára lehetővé tette, hogy akármilyen elérhető betűtípust használhasson, bármilyen torzításban. Ennek egy iszonyatos léptékű katasztrófa lett a végeredménye. Felfoghatatlan mértékű kulturális szennyezés. Ahogy akkoriban mondogattam, ha orvos lenne mindenki, aki ilyen kiadványszerkesztővel dolgozik, már mind halottak lennénk! A betűtípusok hihetetlen robbanáson mentek keresztül. A számítógép bárki számára lehetővé tette, hogy új betűtípust tervezzen, és ez minden idők egyik legnagyobb vizuális szennyezéséhez vezetett.
Hogy felhívjam a figyelmet erre a problémára, szerveztem egy kiállítást olyan munkákból, amiket az évek során pusztán négy betűtípus, a Garamond, a Bodoni, a Century Expanded és a Helvetica használatával készítettünk. A kiállítás célja az volt, hogy megmutassuk, hogy mennyire változatos lehet a gazdaságos betűtípus-használattal készült nyomtatott anyag, és milyen remek eredményeket kaphatunk így. Ami a lényeg: nem a betűtípus számít, hanem amit csinálsz vele. A hangsúly a struktúrán volt, nem a betűk formáján.
Továbbra is meggyőződésem, hogy a legtöbb betűtípus üzleti célból készül, pusztán, hogy pénz legyen belőle, vagy az identitás miatt. A valóságban a jó betűtípusok száma meglehetősen korlátozott, és a legtöbb új csak a létezők további finomítása. Személy szerint remekül elboldogulok fél tucatnyival, amihez még hozzá tudok tenni egy fél tucatnyit, de ennél többet nem hiszem.
A már említettek mellé még odatehetem az Optimát, a Futurát, az Universt (ez az évszázad legfejlettebb designja, mivel ugyanannak a betűtípusnak mintegy 59 variációját tartalmazza), a Caslont, a Baskerville-t és néhány modern típust.
A fentiekből már látszik, hogy a címben kicsit túloztam, hiszen Vignelli saját listája így már rögtön úgy két tucatnyi fontot tartalmaz (bár a kiállítás anyaga szerint összesen néggyel is messzire lehet jutni).
A kihívás mindenképp szédítő: össze tudnál állítani egy listát arról a 4-6-12 fontkészletről, amivel szíved szerint el tudnál boldogulni egész életedben?
Címkép: The Vignelli Canon, 29. oldal.
