“Minden, amit a webdesignról tudtál, most megváltozott”

-Jen Simmons

Divatok jönnek-mennek, a technológia pedig halad és egyik napról a másikra elavulttá tesz olyan megoldásokat, amelyek pár évvel korábban még a legmodernebb, futurisztikus technikáknak számítottak. Ez természetesen a webdesign világában sincsen másképp. A sima html korai napjai után a táblázat alapú layoutok uralkodtak, aztán egy darabig a legmenőbb honlapok kizárólag Flashben készültek, nemsokára pedig hál’ istennek megjelent a CSS és kisebb kitérők (fluid és fixed) után elérkeztünk a jól ismert reszponzív web design korába – ez, ugye az előre beállított, különböző szélességekhez igazított töréspontok után változó layoutot jelenti. 

A reszponzív web design meglepő módon már 2010 óta velünk van. 10 év a tech szektorban egy örökkévalóság – annál is inkább, mert vannak olyanok a szakmában, akik szerint a reszponzív design, hiába ennyire általánosan elterjedt, éppenséggel egy összetákolt Frankenstein-szörnyeteg, amit lényegében css kiskapuk, trükközések és a melléjük hegesztett javascript trükkök működtetnek.

Az általános vélekedés szerint mostanra eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és felnőtt már annyira a css is, hogy lehetséges legyen valódi, profi és sokoldalú layoutokat alapozni pusztán az eredetileg beépített képességeire – innen jön az “intrinsic” szó, ami belső, beépített, valódi, avagy benne foglalt jelentéssel bír, és sajnos nagyon nehézkesen ültethető át frappánsan magyar nyelvre (Talán az inherens web design még működhetne? Azt hiszem, egyelőre jobb, ha maradunk az angol névnél.).

A kifejezést Jen Simmons, a Mozilla munkatársa, a CSS Munkacsoport tagja, a web egyik oszlopos tagja alkotta meg, amikor egy 2018-as előadásában kihirdette az új irányt. Az előadást teljes egészében meg lehet hallgatni a YouTube-on:

Itt átlapozható a prezentáció anyaga is:

És Simmons oldalán élőben megtekinthetőek a lekódolt demó oldalak is:

Mi a különbség az intrinsic és a reszponzív web design között?

A reszponzív design két kulcseleme a media queryvel beállított töréspontok rendszere és a float használata. Az intrinsic design alapja viszont a CSS grid és a flexbox, és lehetőség szerint teljesen leszámol a töréspontokkal. Alapelve a valódi rugalmasság, nem a dolgok pontos helyének beállítása. Ehhez olyan újabb css eszközöket is ki tud használni, mint a min(), max (), clamp () vagy a minmax () funkciók.

Az új irányzat célja, hogy közelebb hozza a designt és layoutot a kódhoz, azaz kitágítsa a webdesign lehetőségeit abban, milyen layout megoldásokat lehet megvalósítani. A reszponzív designnal szemben itt valódi két dimenziós layoutról beszélhetünk, azaz nem csak az oszlopok, hanem a sorok szélessége is rugalmasan változik, ami lehetővé teszi az üres tér (whitespace) kreatívabb használatát is a weben. 

Az intrinsic webdesign sokak szerint maga a jövő, ugyanakkor azt is látni kell, hogy Simmons forradalmi bejelentése már 3 éve történt, de a reszponzív design továbbra is köszöni, jól van, nem akar nyugdíjba vonulni. Erre a paradoxonra két lehetséges magyarázatot is találhatunk.

Egyrészt a 10 éves gyakorlatot nem dobja ki olyan egyszerűen az ember az ablakon, és a reszponzív módszerek, lehet ugyan, hogy ugyan nem a legelegánsabbak, de már jól be vannak járatva és mindenhol működnek. If it ain’t broke, don’t fix it, ahogy az angol mondja.

A másik lehetséges magyarázat az, hogy az intrinsic web design elnevezés, ahogy arra Simmons is utalt, valójában azért született meg, hogy néven lehessen nevezni azokat a módszereket, amelyek a reszponzív design organikus fejlődését jellemzik, és lassan elhagyják a korábbi alapvető módszereket: nem egy teljesen új eszköz bevezetéséről beszélünk, mint pl. a Flash esetén, hanem az eszköztár organikus átalakulásáról, így a változás adott esetben nem annyira látványos.

A módszerek itt vannak a kezünkben – leszel elég bátor, hogy használd is őket?